18. rész

-Valaki olyanra akit ennyire szeretek.

Ahogy ezeket a szavakat kimondja én megborzongok. De nem a hűvös széltől. És nem is attól hogy a tető is elég hideg alattunk. A szavaitól. Pontosabban a jelentésüktől. Visszanézek rá, és arca szinte ragyog attól az örömtől hogy ezt végre kimondhatta.

-Yoongi-kezdem kissé ijedt hangon, de ő félbeszakít.

-Nem, ne is mondd. Tudom. Lehet hogy jól csókolok, de elviselhetetlen a stílusom. És nem szeretnél tőlem semmi komolyat. Hidd el megértem. Csak gondoltam ezt azért elmondom, még ha nem is változtat semmin. 
-YOONGI-kiáltok rá, és mostmár pont nem érdekel ha valaki felébred-ne szakíts félbe!
-Oh rendben-mondja és azonnal befogja a száját meglepődve hevességemen. 
-Szóval-kezdek bele lassan, kimérten- igen, borzasztóan jól csókolsz, már-már emlékezetkiesést okozol a csókjaiddal.-ahogy ezt mondom látom hogy elmosolyodik- És igen lehet hogy elviselhetetlen a stílusod egyeseknek. De én nem tartozok közéjük.
-Kedves hogy ezt mondod.-mondja egy apró félmosollyal.
-És ami a legfontosabb...
-Na miaz?-kérdezi és majd kiugrik bőréből izgalmában.
-Min Yoongi az Istenre mondom soha senkit nem szerettem még ennyire mint téged. És nem azért mert híres vagy. És nem is azért mert hihetetlenül jól rappelsz. És semmi más ehhez hasonló dologért.
Ahogy ezeket a szavakat mondom fejem egyre lentebb hajtom ugyanis érzéseim elmondásától kissé zavarba jövök.
Benyúl az állam alá megemeli a fejem és szemembe néz, majd így szól:
-Akkor mégis miért?
-Csak  egyszerűen azért aki vagy-mondom és küldök felé egy halvány mosolyt.
-Heeyo. El sem tudod képzelni hogy  mekkora kő esett most le a szívemről.
-Miért?
-Borzasztóan sokat őrlődtem ezen az elmúlt napokban. Hogy te vajon mit érezhetsz. Hogy van e értelme annak hogy közeledjek feléd, vagy hagyjam a picsába mert úgysincs esélyem egy ilyen lánynál...
Ahogy ezeket mondja látom hogy könnyek szöknek a szemébe.Ezek szerint Jin tartotta a szavát és nem mondta el neki.Ó bár ne lett volna ilyen becsületes, csak most az egyszer!
-Aish nehogy már elkezdj nekem  itt sírni pont te-mondom neki, és elkezdem törölgetni szemét pulcsim ujjával. 
Ő szemembe néz és megfogja mindkét kezem, majd puszit lehel rájuk.
-Heeyo én -kezdené de látom rajta hogy küszködik a szavakkal.
-Ne mondj semmit-mondom neki és rámosolygok. 
Ő két keze közé fogja az arcom, szemembe néz, majd számra aztán újra szemembe. Lassan lecsukja szemhéjait  és megcsókol. Pont ugyanúgy mint az első alkalommal.
Pontosabban mégse pont ugyanúgy. Ez a csók sokkal magabiztosabb. Puha ajkai amelyek érintését tegnap mégcsak fel se tudtam fogni most mesélni tudnának számomra. Mesélni arról hogy mennyire szeret, és mennyi minden vár még ránk együtt. Lassan elengedi ajkaim és újra kinyitja szemét. Az a kissé szomorkás pillantása eltűnt és olyan vidám tekintet lépett helyébe amit ritkán látni rajta mégis annyira imádok.
-Heeyo én imádlak-mondja, és szorosan megölel.
-Yoongi én is-suttogom fülébe, és én is szorosan magamhoz ölelem.
Pár percig így ülünk szinte emberi fonatként de nekem elkezd zsibbadni a lábam ezért így szólok:
-Nézd tényleg nem akarlak elengedni, de nem megyünk lassan lefeküdni?
-Ha ezt akarod-mondja, és eldől a pokrócon engem is magával rántva. 
-Suga.. nem így értettem-mondom neki nevetve.
-Miért ez így nem jó?-kérdezi tetetett csodálkozással hangjában.
-De tulajdonképpen tökéletes.
Felnézek rá, és rámosolygok ő pedig vissza rám. Lábam keresztülvetem az övéin, fejem pedig mellkasára fektetem.
Hallgatom szívverését és közben az éjszakai égboltot csodálom.
-Nézd ott egy hullócsillag!-mutatok arrafelé ujjammal amerre egy fénycsóva tűnt fel az égen pár pillanattal ezelőtt-kívánj valamit!
-Rendben akkor... azt kívánom hogy minden éjszakám így teljen.-mondja, és megpuszilja a fejem. Én pedig csak mosolygok, és ugyanezt kívánom.
Körübelül hajnal négyig ott vagyunk fent a tetőn, és mesélünk egymásnak mindenfélét családról, kisállatokról, iskoláról, tervekről, álmokról, és minden másról. Elmondom neki hogy Anyáék elfognak válni mire ő csak ennyit felel.
-Nem fogom hagyni hogy más hülyesége miatt szomorú légy.
Én erre fejem csak mégjobban mellkasába fúrom, és még erősebben magamhoz ölelem.
Olyan negyed öt felé, amikor már kezd pirkadni és megjelennek az első fénysugarak a horizonton így szólok neki:
-Lehet lassan tényleg be kéne menni, kezd tényleg nagyon hideg lenni- ami igaz is mert  már lábujjaim tényleg a fagyhalál szélén tartanak.
-Rendben-mondja, és felül engem is magával húzva.
Mielőtt még felkelne a plédről ad egy utolsó édes csókot amitől az a kevés álmosság is elszivárog testemből amit eddig éreztem. Összehajtjuk a plédet, lemászunk a létrán, és visszaindulunk az ajtóhoz.
Ám mielőtt még a zárba helyezném a kulcsot hátrafordulok, és megkérdezem tőle azt ami körül már egy ideje forognak a gondolataim.
-Mi most akkor járunk?
Látom hogy teljesen meglepődik  kérdésemen. Lehet mégse kellett volna?
-Azt hittem ez egyértelmű.-mondja, és homlokon puszil majd ujjat az enyéim közé fonja.
Mosolyogva fordulok vissza, és nyitom ki az ajtót. Belépve letaposom magamról a cipőm, csak hogy egy pillanatra se kelljen elengednem a kezét, és ő is így tesz . Még mindig egymás kezét fogva lopózunk halkan a konyhába. 
Ott viszont J-Hope áll háttal nekünk, és egy üvegpohárba tölt éppen magának vizet.
Lassan fordul meg a pohár vízzel a kezében, amit abban a pillanatban elejt ahogy álmos fejével meglát minket.