3.rész

-Jaj kicsikém úgy aggódtam érted - ugrik Anya a nyakamba - látod ez lett a vége hogy csak úgy szó nélkül elmentél! 
-Anya csak kimentem biciklizni a többiről igazán nem tehetek!
-Akkor biztosan mi tehetünk róla - mormogja Yoongi, aki anyámék után jött be.
Anya pedig mintsem törődve megjegyzésével csak tovább hajtogatja mennyire aggódtak értem. 
Hogy lehet ennyire szemét velem? Pont ő akit úgy tisztelek. Nem is tettem semmi rosszat... Legalábbis remélem. 
-Rendben Anya megértem, de azt mondta az orvos semmi komoly bajom nincs, és nemsokára hazamehetek...
-Nekünk egész mást mondott . - szólal meg Apa is. 
-Mégis mit? 
-A doktor azt mondta hogy miután a hangzavartól elájultál, lehet jobb lenne csinálni egy CTt és megnézni hogy tényleg minden olyan rendben van e ahogy gondolta elsőre - szólal meg Jimin először azóta amióta bejöttek a szüleim. 
-Elnézést uraim, megmondanák mégis mit keresnek itt? - teszi fel az engem is régóta foglalkoztató kérdést Anya, elég gorombán Sugának és ChimChimnek.
-Nos asszonyom először is szeretnék bemutatkozni Min Yoongi vagyok, ő pedig Park Jimin... A többiek pedig akik az ajtó előtt várakoznak a barátaink. És az ok amiért itt vagyunk az az hogy a lánya a mi ajtónk miatt került ilyen állapotba, ezért aggódom, az állapota miatt. 
Tényleg azt mondta volna hogy aggódik miattam? Nem biztosan rosszul hallottam. 
-Az én nevem Woo Yon, ő pedig a férjem Woo Hyun-Su. Nos köszönöm hogy aggódnak a lányomért, de megtennék hogy egy kicsit magunkra hagynak minket? - mondja Anya már kicsit enyhébb hangnemben. 
-Természetesen- válaszol Suga tisztelettudóan, meghajol, és kimegy a folyosóra Jimint is maga után rángatva. 
-Édesem - kezdi Anya és végigsimít az arcomon- mondd hogy nem megint amiatt a kretén miatt voltál olyan állapotban, hogy eleged lett mindenből? 
-És ha igen? 
-Jaj édesem... 
-Nézd Anya majd megoldom, tényleg jobb lesz, csak adjatok még egy kis időt... 
-Jaj drágám én annyi időt adok neked amennyit csak lehet, de nem lehet hogy mondjuk el kéne menned egy pszichológushoz, vagy valami, azt olvastam sokat segítenek... 
-Jaj Anya ne kezd kérlek megint! Rendben leszek megígérem. 
Miközben ezt mondom olyan tekintettel néz rám ahogy csak egy aggódó Anya tud. 
-Akkor hagylak ezzel. De hát mondd csak ismered ezt a hét fiúcskát? 
Ekkor eszembe jut hogy... Oo te jó ég a BTS áll a kórházi szobám előtt, és aggódnak értem!
-Omm igen, ismerem őket... Hogy is mondjam a netről. 
-Jaj ezek a mai fiatalok és az ismerkedési szokásaik! 
-Nem, nem, félre érted..Tulajdonképpen azok a srácok akik kint állnak a világon szinte a leghíresebb fiúbanda tagjai .
-Csak nem az akikkel tele van plakátolva a szobád? 
-De - mondom és felvillan a szobám képe ahol alig van szabad falfelület.
-Hát ez lenyűgöző.. De nincs jobb dolguk mint az én lányomnak csapni a szelet? 
-Anya, nem akarnak tőlem semmit - mondom és közben szinte fuldoklom a nevetéstől. 
-Drágám ebben nem lennék olyan biztos..
-Ajj Anya mindig csak félreérted az ilyeneket..
-Egy ilyen mondatot nehezen lehet félreérteni..
-Mégis milyen mondatot?-kérdezem és szemem hatalmasra nyílik az ámulattól.
-Az történt-kezd bele a mesélésbe, és közben megfogja a kezem, ezzel anya-lánya lekizős pillanatot teremtve-hogy ahogy jöttünk Apáddal a folyosón, csak annyit hallottam az egyik fiútól...
-Melyiktől?
-Drágám én nem te vagyok hogy még a vércsoportjukat is tudom.. annyit tudok mondani hogy hatalmas mosolya van, és úgy gondolom elég harsány természetű
-Oh ez biztosan Hobie!
-Igen édesem biztosan..szóval annyit hallottam tőle, idézem: Láttátok milyen gyönyörű hatalmas szemei vannak, még egy egész nap alvás után is? A többiek pedig bőszen helyeseltek neki.
és nem tudom te hogy vagy vele, de szerintem nem sok mindenki másra illik ez a leírás-villantott rám egy megnyerő mosolyt.
-Jó de attól hogy szépek a szemeim- ez az a részem amit még én is szeretek magamon-nem azt jelenti hogy rögtön ágyba is vinne  bármelyikőjük.
-Jaj pedig olyan csinos vagy hogy ne akarnának-ahogy ezt mondja beleborzongok a gondolatba is, hogy esetleg nőként tekintenek rám, hiszen nem igazán mondanám magam annak a folyiktőlemafiúknyála típusnak.
-Anyaaaa!Tudod mi a véleményem az anyai elfogultságodról-szólok vissza neki megjátszott haraggal.
-Igen persze.
Ezután percekig csendben ülünk, nekem pedig egy kis gondom akad.
-Anya 
-Igen?
-Pisilnem kell
-Aish nem is te lennél-mondja nevetve-gyere kikísérlek itt a mosdó a folyosó végén.
Apa , aki eddig egy újságot olvasott a rengeteg közül amit az szobában álló asztalon felhalmoztak, csak hogy kivonja magát a női érzelgős pillanatainkból, most felsegít az ágyból.
Ahogy kikelek azonnal húz is vissza az ágy, és borzasztóan sajog a fejem, még meg is szédülök.Valahogy mégis sikerül kikelnem az ágyból, és Apával az oldalamon elindulni az ajtó felé.
Anya lenyomja a kilincset, és lábak halk surranását hallani az ajtó másik feléről.
Mikor kiérünk a fiúk elég szedett-vedett módon ülnek a folyosó másik oldalán, abszolút nem természetesen viselkedve.Mi a szösz talán hallgatóztak?
Ahogy elmegyünk előttük szinte a hátamban érzem a tekintetüket.Dolgom végeztével visszavánszorgunk a szobámig, és Apa segít visszafeküdni.
-Kicsim most el kell mennünk, sajnos az ebédszünet nem tart örökké-mondja Anya bűnbánó fejjel- de úgy érzem jó kezekben hagylak ennél a hét úriembernél.
Jó kezekben? Hát végülis hagy mondja fel a szívem is a szolgálatot, nem elég az agyrázkódás.
-Rendben Anya, semmi baj-mosolygok rá.
-Akkor mi megyünk is, este még benézünk mi a helyzet-szólal meg Apa is.
-Sziasztok-mosolygok még rájuk utoljára.
-Végre!-sóhajtok fel megkönnyebülésembe,mert már kezdek kicsit zsongani a fejem Anya rengeteg aggódó szavától.
Visszazuhanok a párnára, és azt tervezem hogy még vagy egy hétig fel sem kelek onnan.
Körübelül egy negyedórába telik amíg teljesen kiürítem az elmém, és a tudatlanság felé kezdek ringatózni.
Ekkor kivágódik az ajtó, én pedig szitkozódom magamban, hogy ilyen sokszor kell ellenőrizniük a nővéreknek.
Ám nem éppen az a látogatóm akire számítottam....

2.rész

Csak akkor jövök rá hogy álmodtam, amikor elkezdek ébredezni egy puha ágyban. De várjunk csak.. Valami megint nem stimmel. A szemem felpattan, és csak fehérséget látok akármerre nézek. A fejem pedig sajog. Lehetséges hogy...? Ekkor egy fehér köpenyes ember jön be a szobámba. -Elnézést uram, megtudná mondani.. -Ooo hát végre felébredt! Dr. Hoon vagyok. Nem kell aggódnia, nem történt semmi komoly baja, egy kisebb agyrázkódás, de semmi komoly. A nővérkéinknek hála hamar haza mehet- mondja hatalmas mosollyal az arcán. -Én tulajdonképpen az szeretném megtudni hogyan kerültem ide. -Aigoo, szóval nem emlékszik semmire. -De! Vagyishát eddig azt hittem csak álom volt... -Nos pontosan én se tudom mi történt, annyit mondott nekem a hét fiatalember akik behozták önt néhány igen testes gorillával az oldalukon, hogy egy kocsiajtó találkozott a csinos kis buksijával, és ennek következtében elájult. -Igen pontosan én is erre emlékszem, utána semmire...Esetleg..Aa hagyja csak -Rendben, ha bármire szüksége van, nyomja meg a nővérhívót, megyek értesítem a szüleit hogy felébredt, szegények nagyon ki voltak készülve tegnap. -Ez anyámra vall- mormogom magamban. -Ja és még valami. -Igen? -A kis barátai itt várnak az ajtó előtt , és már biztosan nagyon látni szeretnék önt.. szóval ha bármi gond van,tudja, csak nyomja a nővérhívót-kacsintott rám, majd kiment. Kis barátok? Micsoda? Lehet hogy...? Időm sincs átgondolni, mert mindannyian beözönlenek a szobába, és aggódva néznek rám. Mind a heten. V, Jungkook, RapMon, Jin, J-hope, Jimin, és a sor végén álló Suga is, akit még soha életembe nem láttam ilyen ijedt fejet vágni, pedig szinte minden videót, és képet láttam már róluk. Én pedig egyszerűen csak nem akarok hinni a szemenek, a szám pedig tátva marad az ámulattól. -Ti tényleg? Ez hogy lehet? Biztos megint csak álmodom, nem, ez lehetelenség-mondogatom,és még mindig nem hiszek a szememnek. -Szia ,Rapmon vagyok.-mondja, és megvillantja azt az édes gödröcskés mosolyát. Sokkal magasabb élőben! -Szia Jin vagyok-mutatkozik be másodiknak a Hercegnő. Mindannyian köszönnek, és bemutatkoznak, szépen egymás után, Jungkook, J-hope, V, Jimin, és végül még Suga is. Mindannyian mosolyognak rám,kivéve Sugát aki továbbra is kétségbeesett képpel áll a sarokban. Nekem lassan eljut a tudatomig mi is történik. Miután sikerül becsuknom a számat,én is bemutatkozom. -Sziasztok, Hee-Young vagyok. De mégis hogy kerültök ide? -Úgy látom már tényleg felébredtél- mondja nevetve Jimin. -Tényleg nem emlkészel?-kérdezi félősen a maknae. -Hagyd szegényt ezzel, mondtam hogy még hagynunk kéne pihenni-kiállt rá J-hope. -Ne velem kiabálj, Yoongi hibája az egész!-szól neki vissza mérgesen Kook. -Hé vigyázz, mit beszélsz-szól rá Suga- nem az én hibám hogy odaállt az ajtó elé, én pedig nem láttam, hogy ott leskelődött! Ez után pillanatok alatt hatalmas hangzavar alakul ki, és elkezdenek vitatkozni arról hogy mit kéne és mit nem. Én leskelődni? Csak ki akartam használni az alkalmat hogy halljam a hangjuk, semmi több, még csak képet se csináltam volna, sőt épp akkor készültem indulni amikor kicsapódott az ajtó. Ahogy ezen gondolkozom, belefájdulni a fejem a hangzavarba, és érzem hogy ülő helyzetemből dőlök oldalra. Az egyetlen aki ezt észreveszi az Jin, és azonnal az ágyam mellé fut hogy elkapjon. -Álljatok már le, nem látjátok hogy nem bírja ezt a hangzavart!-kiált rájuk, megmutatva, hogy mégiscsak ő a legidősebb. Én erre megint elvesztem az eszméletem, bár még annyi eljut a tudatomig hogy egy másik kéz nyúl a hátam alá, és lassan visszaenged a párnára. Amikor újra felébredek, hét helyett már csak két ember van a szobámba, egy nővér, aki az időközben belémkötött infúziót ellenőrzi, és Jimin aki az ágyam végéhez állított széken ül, és nyomkodja a telefonját. Szerencsére még nem vette észre egyikőjük se hogy ébredezem, így félig leengedett szemhéjam alatt megcsodálhatom Jimint. Jelenleg nem néz ki olyan tökéletesen mint egy photoshoot alkalmával, mert szeme alatt sötét karikák húzódnak. Bár nem számít, nem rontanak alapból lenyűgöző kinézetén. Ebben a pillanatban megteszi a már névjegyévé vált mozdulatot :hátrasimítja haját apró ujjaival. Miközben ezt a mozdulatot végezni, felemeli fejét, rám emeli tekintetét.
-Úgy látom felébredtél -mondja egy aranyos mosoly kíséretében. -I-igen - mondom kissé zavarodottan.-A többiek hová lettek? -Mivel úgy tűnt hogy nem igazán bírod a zsivalyt, ezért úgy döntöttünk egyesével leszünk bent nálad. -Oh....De van valami amit még mindig nem értek... Miért vagytok itt? - mondom neki, és közben bele is pirulok a kérdésbe - mármint félre ne értsd nem baj, igazán örülök neki hogy a kedvenc bandám az ágyam mellett virraszt, mondhatnám hogy nincs is nálam boldogabb ember a földön jelenleg, de biztos van jobb dolgotok... -Oooo a kedvenc bandád? - kérdezi, és közben fejet vág mint egy éhes oroszlán. -Omm igen - lehet nem kellett volna mondanom? Kezdek félni. - Szóval ARMY vagy.. Remélem én vagyok a biasod - és miközben ezt mondja egyre közelebb húzza hozzám a széket, és azt a mosolyát villantja rám amivel egyszerre küld a pokolra és ejt teherbe. Oh istenem nem hittem hogy percenként fogok fangörcsöt kapni! -Tu-tu-tulajdonképpen mindannyiotokat imádom-kezdek bele dadogva mondandómba-de azért van valaki akit a legjobban. -És kiaz? -Szeretném ha ez az én titkom maradna, - mondom neki és eszembe jut hogy lehet nem vagyok túl szimpatikus a tagnak. -Nos... Omm bocsi hogy is hívnak? - néz rám kissé bűnbánóan, amiért nem emlékszik a nevemre. -Hee-Young.. -Nagyon szép neved van. -Köszönöm-mondom neki és ma először rámosolygok valakire.

-Szóval Hee-Young..akkor ki a kis kedvenced? -Ajj gondolom nem fog leszállni a témáról amíg nem mondom el, igaz ? -Eltaláltad, borzasztóan kitartó vagyok - mondja és rámkacsint. Ajj a francba, muszáj lesz elmondanom neki.. -Na jó, de ígérd meg hogy nem mondod el senkinek... -Megígérem! - mondja és látom rajta hogy majd kiugrik a bőréből. -Rendben. Szóval.. Még mielőtt befejezhetném a mondandóm, nyílik az ajtó, és belépnek rajta a szüleim.

(Próbálkozom nagyobb terjedelmű részeket írni, remélem csak hosszabbodni fognak a részek :DD)

1.rész

Csak tekerek. Jelenleg nem figyelek semmi másra. Csak azért jöttem ki hogy egy kicsit egyedül legyek.
Így csak tekerek, és csak megyek amerre az út visz a mező közepén a magas fűben. 
Ez mindig megnyugtat. Ezen a délutánon főleg szükségem volt erre. 
Már durván egy fél éve hogy szakítottam vele, mégis még mindig kísért az emléke.
Én pedig csak egyszerűen nem tudom elfelejteni. De hát mindig ez van.. túl tökéletes  is volt  ahhoz hogy igaz legyen. 
Az úriember aki mindig tisztelettudó, két hét után bemutatkozik a szüleimnek sőt még várt is azzal rám.
Élénken emlékszem még akkor is megkérdezte hogy biztos akarom e amikor már lehetetlen lett volna leállni.
Na igen az emlékek..nem lehetne hogy csak egyszerűen kitöröljem őket?
Csak egy villanás,mint a filmekben, és már semmire nem emlékszem abból ami most annyira bánt. 
Pont miközben ezen gondolkodtam elértem arra a helyre, egy kisebb dombhoz, ahol mindig leülök egy kicsit,
mert az van a legmesszebb mindentől és ott is van a legnagyobb csend.
A legalkalmasabb hely ahhoz hogy lenyugodjak. De valahogy most olyan más...
-Biztos csak az idegesség teszi- mondom magamnak, ezzel elhessegetve a gondolatot.
Most is azt teszem mint mindig, lefékezek, a biciklim csak ott hagyom az út közepén és elindulok gyalog fel a dombtetőre.
Miközben felfelé mászom a kissé meredek domboldalon , csak tovább gondolkozom azon milyen nyomorúságos is az életem. 
Hogy a "nagy Ő" dobott  egy ribanc miatt. És hogy én még mindig nem tudom elfelejteni.
Felérek a dombtetőre.
És ekkor rájövök miért volt az imént olyan fura érzésem.
Az előttem elterülő részen rengeteg autó áll , és többtucat ember szaladgál mint a hangyák.
Mi a jó eget csinálhatnak itt a semmi közepén?
Ekkor látom meg őket. Hét fiú.
Rengeteg kamera szegeződik rájuk, és minden ezredmásodpercben képeket készítve róluk.
Nem kell még csak megerőltetnem se a szemem ahhoz hogy rájöjjek kik azok.
BTS a Bangtan Boys. Jó, azt hiszem ennél komolyabban még nem gondolkoztam el azon hogy vajon álmodok-e.
Elindulok lefelé, még azelőtt hogy átgondolnám tulajdonképpen mit is akarok tenni.
Az út végét szinte gurulva teszem meg , a biciklimig, felpattanok rá, és megindulok a kocsik irányába.
Mielőtt még odaérnék gondosan körbe nézek, hogy valaki van e a közelben aki észrevehetne.
De nincs. Lehetek ennyire szerencsés? 
A bicajom elrejtem egy autó mögé, és kocsi mögül kocsi mögé bújva lopakodok egyre közelebb.
Időközben abba hagyták a fotózást, és már nem látni villogást.
A következő pillanatban egy hatalmas fehér lakókocsi mögé érek.
Talán ez lenne az amiben a fiúk ütik el unalmas perceiket?Nem, ennyire azért nem lehetek szerencsés...
Ekkor valaki felnevet...pontosabban valakik.
Az beteges vajon ha a nevetésükről felismerem őket? Meglehet. 
Az pulzusom nagyjából kétszáz ahogy egyre közelebb lopózom az autó ajtajához, ahonnan a hangokat hallottam.
Egyre tisztábban hallom meg minden fiú hangját, bár nem értem mit mondanak,de annyiban biztos vagyok hogy szokásukhoz híven baromkodnak.
Az ajtó előtt állok, és hallgatózom. Vigyorgok mint a tejbetök, és csak azzal vagyok elfoglalva hogy minden hangot az emlékezetembe véssek,
éppen ezért nem hallom meg amikor kattan az ajtó zárja, majd kinyílik, és elég rendesen fejen talál.
Hátraesek, és elvesztem az eszméletem.
Na ennyit a szerencsémről...

Bevezetés

Lehet nem kéne többet fiút engednem a szobámba, és úgy nem lesznek olyan hajlamaim hogy mindent szétromboljak magam körül egy csendes délutánon...