-Anya csak kimentem biciklizni a többiről igazán nem tehetek!
-Akkor biztosan mi tehetünk róla - mormogja Yoongi, aki anyámék után jött be.
Anya pedig mintsem törődve megjegyzésével csak tovább hajtogatja mennyire aggódtak értem.
Hogy lehet ennyire szemét velem? Pont ő akit úgy tisztelek. Nem is tettem semmi rosszat... Legalábbis remélem.
-Rendben Anya megértem, de azt mondta az orvos semmi komoly bajom nincs, és nemsokára hazamehetek...
-Nekünk egész mást mondott . - szólal meg Apa is.
-Mégis mit?
-A doktor azt mondta hogy miután a hangzavartól elájultál, lehet jobb lenne csinálni egy CTt és megnézni hogy tényleg minden olyan rendben van e ahogy gondolta elsőre - szólal meg Jimin először azóta amióta bejöttek a szüleim.
-Elnézést uraim, megmondanák mégis mit keresnek itt? - teszi fel az engem is régóta foglalkoztató kérdést Anya, elég gorombán Sugának és ChimChimnek.
-Nos asszonyom először is szeretnék bemutatkozni Min Yoongi vagyok, ő pedig Park Jimin... A többiek pedig akik az ajtó előtt várakoznak a barátaink. És az ok amiért itt vagyunk az az hogy a lánya a mi ajtónk miatt került ilyen állapotba, ezért aggódom, az állapota miatt.
Tényleg azt mondta volna hogy aggódik miattam? Nem biztosan rosszul hallottam.
-Az én nevem Woo Yon, ő pedig a férjem Woo Hyun-Su. Nos köszönöm hogy aggódnak a lányomért, de megtennék hogy egy kicsit magunkra hagynak minket? - mondja Anya már kicsit enyhébb hangnemben.
-Természetesen- válaszol Suga tisztelettudóan, meghajol, és kimegy a folyosóra Jimint is maga után rángatva.
-Édesem - kezdi Anya és végigsimít az arcomon- mondd hogy nem megint amiatt a kretén miatt voltál olyan állapotban, hogy eleged lett mindenből?
-És ha igen?
-Jaj édesem...
-Nézd Anya majd megoldom, tényleg jobb lesz, csak adjatok még egy kis időt...
-Jaj drágám én annyi időt adok neked amennyit csak lehet, de nem lehet hogy mondjuk el kéne menned egy pszichológushoz, vagy valami, azt olvastam sokat segítenek...
-Jaj Anya ne kezd kérlek megint! Rendben leszek megígérem.
Miközben ezt mondom olyan tekintettel néz rám ahogy csak egy aggódó Anya tud.
-Akkor hagylak ezzel. De hát mondd csak ismered ezt a hét fiúcskát?
Ekkor eszembe jut hogy... Oo te jó ég a BTS áll a kórházi szobám előtt, és aggódnak értem!
-Omm igen, ismerem őket... Hogy is mondjam a netről.
-Jaj ezek a mai fiatalok és az ismerkedési szokásaik!
-Nem, nem, félre érted..Tulajdonképpen azok a srácok akik kint állnak a világon szinte a leghíresebb fiúbanda tagjai .
-Csak nem az akikkel tele van plakátolva a szobád?
-De - mondom és felvillan a szobám képe ahol alig van szabad falfelület.
-Hát ez lenyűgöző.. De nincs jobb dolguk mint az én lányomnak csapni a szelet?
-Anya, nem akarnak tőlem semmit - mondom és közben szinte fuldoklom a nevetéstől.
-Drágám ebben nem lennék olyan biztos..
-Ajj Anya mindig csak félreérted az ilyeneket..
-Egy ilyen mondatot nehezen lehet félreérteni..
-Mégis milyen mondatot?-kérdezem és szemem hatalmasra nyílik az ámulattól.
-Az történt-kezd bele a mesélésbe, és közben megfogja a kezem, ezzel anya-lánya lekizős pillanatot teremtve-hogy ahogy jöttünk Apáddal a folyosón, csak annyit hallottam az egyik fiútól...
-Melyiktől?
-Drágám én nem te vagyok hogy még a vércsoportjukat is tudom.. annyit tudok mondani hogy hatalmas mosolya van, és úgy gondolom elég harsány természetű
-Oh ez biztosan Hobie!
-Igen édesem biztosan..szóval annyit hallottam tőle, idézem: Láttátok milyen gyönyörű hatalmas szemei vannak, még egy egész nap alvás után is? A többiek pedig bőszen helyeseltek neki.
és nem tudom te hogy vagy vele, de szerintem nem sok mindenki másra illik ez a leírás-villantott rám egy megnyerő mosolyt.
-Jó de attól hogy szépek a szemeim- ez az a részem amit még én is szeretek magamon-nem azt jelenti hogy rögtön ágyba is vinne bármelyikőjük.
-Jaj pedig olyan csinos vagy hogy ne akarnának-ahogy ezt mondja beleborzongok a gondolatba is, hogy esetleg nőként tekintenek rám, hiszen nem igazán mondanám magam annak a folyiktőlemafiúknyála típusnak.
-Anyaaaa!Tudod mi a véleményem az anyai elfogultságodról-szólok vissza neki megjátszott haraggal.
-Igen persze.
Ezután percekig csendben ülünk, nekem pedig egy kis gondom akad.
-Anya
-Igen?
-Pisilnem kell
-Aish nem is te lennél-mondja nevetve-gyere kikísérlek itt a mosdó a folyosó végén.
Apa , aki eddig egy újságot olvasott a rengeteg közül amit az szobában álló asztalon felhalmoztak, csak hogy kivonja magát a női érzelgős pillanatainkból, most felsegít az ágyból.
Ahogy kikelek azonnal húz is vissza az ágy, és borzasztóan sajog a fejem, még meg is szédülök.Valahogy mégis sikerül kikelnem az ágyból, és Apával az oldalamon elindulni az ajtó felé.
Anya lenyomja a kilincset, és lábak halk surranását hallani az ajtó másik feléről.
Mikor kiérünk a fiúk elég szedett-vedett módon ülnek a folyosó másik oldalán, abszolút nem természetesen viselkedve.Mi a szösz talán hallgatóztak?
Ahogy elmegyünk előttük szinte a hátamban érzem a tekintetüket.Dolgom végeztével visszavánszorgunk a szobámig, és Apa segít visszafeküdni.
-Kicsim most el kell mennünk, sajnos az ebédszünet nem tart örökké-mondja Anya bűnbánó fejjel- de úgy érzem jó kezekben hagylak ennél a hét úriembernél.
Jó kezekben? Hát végülis hagy mondja fel a szívem is a szolgálatot, nem elég az agyrázkódás.
-Rendben Anya, semmi baj-mosolygok rá.
-Akkor mi megyünk is, este még benézünk mi a helyzet-szólal meg Apa is.
-Sziasztok-mosolygok még rájuk utoljára.
-Végre!-sóhajtok fel megkönnyebülésembe,mert már kezdek kicsit zsongani a fejem Anya rengeteg aggódó szavától.
Visszazuhanok a párnára, és azt tervezem hogy még vagy egy hétig fel sem kelek onnan.
Körübelül egy negyedórába telik amíg teljesen kiürítem az elmém, és a tudatlanság felé kezdek ringatózni.
Ekkor kivágódik az ajtó, én pedig szitkozódom magamban, hogy ilyen sokszor kell ellenőrizniük a nővéreknek.
Ám nem éppen az a látogatóm akire számítottam....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése