Így csak tekerek, és csak megyek amerre az út visz a mező közepén a magas fűben.
Ez mindig megnyugtat. Ezen a délutánon főleg szükségem volt erre.
Már durván egy fél éve hogy szakítottam vele, mégis még mindig kísért az emléke.
Én pedig csak egyszerűen nem tudom elfelejteni. De hát mindig ez van.. túl tökéletes is volt ahhoz hogy igaz legyen.
Az úriember aki mindig tisztelettudó, két hét után bemutatkozik a szüleimnek sőt még várt is azzal rám.
Élénken emlékszem még akkor is megkérdezte hogy biztos akarom e amikor már lehetetlen lett volna leállni.
Na igen az emlékek..nem lehetne hogy csak egyszerűen kitöröljem őket?
Csak egy villanás,mint a filmekben, és már semmire nem emlékszem abból ami most annyira bánt.
Pont miközben ezen gondolkodtam elértem arra a helyre, egy kisebb dombhoz, ahol mindig leülök egy kicsit,
mert az van a legmesszebb mindentől és ott is van a legnagyobb csend.
A legalkalmasabb hely ahhoz hogy lenyugodjak. De valahogy most olyan más...
-Biztos csak az idegesség teszi- mondom magamnak, ezzel elhessegetve a gondolatot.
Most is azt teszem mint mindig, lefékezek, a biciklim csak ott hagyom az út közepén és elindulok gyalog fel a dombtetőre.
Miközben felfelé mászom a kissé meredek domboldalon , csak tovább gondolkozom azon milyen nyomorúságos is az életem.
Hogy a "nagy Ő" dobott egy ribanc miatt. És hogy én még mindig nem tudom elfelejteni.
Felérek a dombtetőre.
És ekkor rájövök miért volt az imént olyan fura érzésem.
Az előttem elterülő részen rengeteg autó áll , és többtucat ember szaladgál mint a hangyák.
Mi a jó eget csinálhatnak itt a semmi közepén?
Ekkor látom meg őket. Hét fiú.
Rengeteg kamera szegeződik rájuk, és minden ezredmásodpercben képeket készítve róluk.
Nem kell még csak megerőltetnem se a szemem ahhoz hogy rájöjjek kik azok.
BTS a Bangtan Boys. Jó, azt hiszem ennél komolyabban még nem gondolkoztam el azon hogy vajon álmodok-e.
Elindulok lefelé, még azelőtt hogy átgondolnám tulajdonképpen mit is akarok tenni.
Az út végét szinte gurulva teszem meg , a biciklimig, felpattanok rá, és megindulok a kocsik irányába.
Mielőtt még odaérnék gondosan körbe nézek, hogy valaki van e a közelben aki észrevehetne.
De nincs. Lehetek ennyire szerencsés?
A bicajom elrejtem egy autó mögé, és kocsi mögül kocsi mögé bújva lopakodok egyre közelebb.
Időközben abba hagyták a fotózást, és már nem látni villogást.
A következő pillanatban egy hatalmas fehér lakókocsi mögé érek.
Talán ez lenne az amiben a fiúk ütik el unalmas perceiket?Nem, ennyire azért nem lehetek szerencsés...
Ekkor valaki felnevet...pontosabban valakik.
Az beteges vajon ha a nevetésükről felismerem őket? Meglehet.
Az pulzusom nagyjából kétszáz ahogy egyre közelebb lopózom az autó ajtajához, ahonnan a hangokat hallottam.
Egyre tisztábban hallom meg minden fiú hangját, bár nem értem mit mondanak,de annyiban biztos vagyok hogy szokásukhoz híven baromkodnak.
Az ajtó előtt állok, és hallgatózom. Vigyorgok mint a tejbetök, és csak azzal vagyok elfoglalva hogy minden hangot az emlékezetembe véssek,
éppen ezért nem hallom meg amikor kattan az ajtó zárja, majd kinyílik, és elég rendesen fejen talál.
Hátraesek, és elvesztem az eszméletem.
Na ennyit a szerencsémről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése